Oiolosselôte - Genesis 27

Huszonhetedik fejezet

Jákób csellel elveszi az elsőszülöttségi áldást

"És lőn, a mikor megvénhedett vala Izsák, és szemei annyira meg-homályosodtak vala, hogy nem látott, szólítá a nagyobbik fiát Ézsaút, és monda néki: Fiam; és ez monda néki: Imhol vagyok. És monda: Ímé megvénhedtem; nem tudom halálom napját."

(1Móz: 1, 2)

Izsák negyven éves volt, amikor feleségül vette Rebekát. Húsz évet várt a gyermekei születésére. Ézsaú negyven évesen vette feleségül a két kánaánita leányt. A jelen esemény ezen események után történik meg. Izsák legkevesebb száz esztendős, de ennél nyilván néhány esztendővel öregebb. A kor, amelyben játszódik, már igen közel van ahhoz, amikor az ember életideje alig haladja meg a százhúsz esztendőt. Tehát ezzel a mércével mérve is igen idősnek számít Izsák.
Nyilvánvalóan érzi ezt, hisz már nem is lát miatta. Végső mondanivalójára készül - nehogy késő legyen. De mi is lehet az?

"Most tehát vedd fel, kérlek a te fegyvereidet, tegzedet és kézívedet, és menj ki a mezőre, és vadászsz énnékem vadat. És csinálj nékem kedvem szerint való ételt, és hozd el nékem, hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem, minekelőtte meghalok."

(1Móz 27: 3, 4)

Izsák meg van róla győződve, hogy nemsokára meghal. Így, ilyen esetben az a szokás, hogy megáldja a gyermekeit. Legelőször természetesen a legidősebbet. Ő szokta kapni az atyai áldás fölét, javát; annyit, hogy az a többiekének épp a duplája legyen. Viszont, hogy ezt megtehesse, arra kéri fiát, hogy tegyen neki még utoljára a kedvére. Korábban már olvashattuk, hogy "Izsáknak szája íze szerint való a vad", amelyet Ézsaú a vadászatból hazahoz. Így ebből kér, hogy öröméből erőt nyerhessen az áldáshoz.

"Rebeka, pedig meghallá, a mit Izsák az ő fiának Ézsaúnak monda; s amint elméne Ézsaú a mezőre, hogy vadat vadászszon és hozzon: Szóla Rebeka Jákóbnak az ő fiának mondván: Ímé hallám, hogy atyád szóla bátyádnak Ézsaúnak mondván: Hozz nékem vadat, és csinálj nékem kedvem szerint való ételt, hogy egyem; és megáldjalak téged az Úr előtt, minekelőtte meghalok. "

(1Móz 27: 5- 7)

Olvashattuk korábban, hogy Rebeka jobban kedveli Jákóbot, mert szelíd természetű. Ézsaú viselkedése viszont, s főleg két felesége: lelke keserűsége. Így Rebeka fondorlathoz folyamodik. Izsák, Isten embere már igen öreg, így talán már meg sem hallja Isten szavát. Pedig a lelke mélyén tudnia kell, hogy az isteni tervet Ézsaú nem tudja továbbfolytatni. Erre csak Jákób lehet képes – bár eddig még nem látta konkrét jelét ennek ő sem. Rebeka viszont emlékszik a születésük előtti jóslatra, s arra is emlékszik, hogy Jákób egyszer már megvásárolta bátyjától az elsőszülöttségi jogot. Ezen a szálon kell tehát továbbszőnie az események fonalát. Ezt érzi a szívében; és lelkiismerete is azt diktálja, hogy ezzel a férjét nem bántja meg, inkább képviseli őt ebben: ha ő már nem képes rá. De nézzük csak, mit is tesz!

"Most azért fiam, hallgass az én szavamra, a mit én parancsolok néked. Menj el, kérlek, a nyájhoz, és hozz nékem onnan két kecskegödölyét a javából, hogy csináljak azokból a te atyádnak kedve szerint való ételt, amint ő szereti. Te, pedig beviszed atyádnak, hogy egyék, azért, hogy téged áldjon meg, minekelőtte meghal."

(1Móz 27: 8-10)

Rebeka határozottsága lenyűgöző. Tudjuk, hogy fiai közül Jákóbnak kell megkapnia az atyai – s rajta keresztül az isteni – áldást. Ennek megfelelően is cselekszik, dönt. Látszólag árulásnak tűnik, amit tesz; de a lelkiismerete tiszta. Tudja, hogy ezt nem férje, Izsák ellen, vagy fia, Ézsaú ellen teszi, hanem az ígéret várományosáért, Jákobért. Később még látni fogjuk, hogy az idő is Rebekát igazolja, s döntésén is isteni áldás nyugszik. Ez tehát az igazi hit. Jákób nem is ellenkezik anyjával.

"Jákób pedig monda Rebekának az ő anyjának: Ímé az én bátyám Ézsaú szőrös ember, én, pedig sima vagyok. Netalán megtapogat engem az én atyám, s olyan leszek előtte, mint valami csaló, és akkor átkot és nem áldást hozok magamra."

(1Móz 27: 11, 12)

Jákób tehát nem az édesanyja terve ellen szól, csupán egy apró problémát vet fel a kivitelezésben. Ez irányú aggodalmának ad hangot. Ő is tisztában van isteni hivatásával, s az erről szóló jóslattal. Tudja, hogy most eljött az ő ideje.
Rebeka már elő is állt a probléma megoldásával.

"És monda néki az ő anyja: Reám szálljon a te átkod fiam, csak hallgass az én szavamra, és menj és hozd el nékem."

(1Móz 27: 13)

Rebeka már tudja, mit fog tenni a probléma megoldásaként. Megnyugtatja fiát, hogy terve alkalmas a jóslat betöltésére.

"Elméne azért, és elhozá, és vivé az ő anyjának; és az ő anyja ételt készíte, amint szereti vala az ő atyja. És vevé Rebeka az ő nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit, melyek ő nála otthon valának, és felöltözteté Jákóbot az ő kisebbik fiát. A kecskegödölyék bőrével, pedig beborítá az ő kezeit, és nyakának simaságát."

(1Móz 27: 14-16)

Íme, a terv. Izsákot úgy téveszti meg, hogy Jákóbot kecskebőrbe burkolja, és Ézsaú ruháiba öltözteti. Igen nagy elszántságra vall. Itt ugyan Rebeka ezt a módszert az isteni terv végrehajtása érdekében teszi; de napjainkban a bűnözők egyik bevett szokása, hogy személyiségük külső jegyeit megváltoztassák a hatóságok félrevezetése érdekében.

"És az ételt, a melyet készített vala, kenyérrel együtt adá Jákóbnak az ő fiának kezébe."

(1Móz 27: 17)

Mindezt Rebeka megtette Jákobért; de most igen verhet a szíve, hogy vajon Jákóbnak sikerül-e az atya áldását venni. Még hogy Rebeka; de Jákób szíve majd kiugrik a torkán: hisz szeretett atyjának hazudnia kell. Bátor ember az, aki az ellenséggel szembeszáll; de még bátrabb az, aki atyjával kényszerül szembeszállni az atyai akarat helyes irányú megvalósítása érdekében.

"És beméne az ő atyjához és monda: Atyám! És az monda: Ímhol vagyok. Ki vagy te fiam? Monda Jákób az ő atyjának: Én vagyok Ézsaú a te elsőszülötted, aképen cselekedtem amint parancsolád, kelj fel, kérlek, űlj le és egyél vadászatomból, hogy megáldjon engem a te lelked."

(1Móz 27: 18, 19)

Izsák tette csúcspontjához ért. Ha most elveszti a fonalat: vége a becsületének örökre, ha viszont sikerül: áldott lesz – örökre. Nem egyszerűen az atyjától várja az áldást, hanem azt mondja: "a te lelked áldjon meg". Nem csupán a lelkének ez az inkarnációja, hanem általában az a hatalmas lélekszikra, amely már úton van visszafelé Istenhez; s élete csúcspontjaként megáldja azt a lelket, amely épp most készül felismerni az Istenhez visszavezető út szükségszerűségét, az Ő szolgálatá-nak sürgető parancsát. Ezt a lelket valójában nem tudja semmilyen fizikális trükkel megtéveszteni; ezért sikerülhet a trükk. Valójában két hatalmas lélek baráti találkozójának, és az isteni tervmegva-lósítás stafétájának kéz a kézbe történő átadásának lehetünk tanúi ebben a gyönyörű történetben. Ezért nem kell feszülten azon izgulnunk, hogy vajon a megtévesztés sikerrel jár-e. Nem csupán az ember az emberrel találkozik, hanem isteni szikra az isteni szikrával: lélek a lélekkel.

"És monda Izsák az ő fiának: Hogy van az, hogy ily hamar találtál, fi-am? És felele: Mert az Úr, a te Istened hozta előmbe. És monda Izsák Jákóbnak: Jer közelebb, kérlek, hadd tapogassalak meg fiam: hogy vajjon te vagy-é az én fiam Ézsaú vagy nem?"

(1Móz 27: 20, 21)

Igen nehéz lehet Izsáknak, de tudja: igaz ügyért hazudik, s vezeti félre vele atyját. Ehhez kell igazán nagy erő. Nézzük, végig tudja-e csinálni mindezt!

"Oda méne tehát Jákób Izsákhoz, az ő atyjához, a ki megtapogatván őt, monda: A szó Jákób szava, de a kezek Ézsaú kezei. És nem ismeré meg őt, mivelhogy kezei szőrösek valának mint Ézsaúnak az ő bátyjának kezei; annakokáért megáldá őt."

(1Móz 27: 22, 23)

Úgy tűnik, az álcázás kiállta a próbát. Jákób kész arra, hogy atyja áldását vegye, s így végleg megszabadítsa bátyját annak elsőszülöttségi jogával járó terheitől. Másfelől viszont leleményessége még igen hosszú távon próbára tétetik további életében, amennyiben ebből a helyzetből emelkedett lélekkel távozik. És most figyeljük az áldást, de előbb még Izsák el szándékozik oszlatni maradék kételyeit is.

"És monda: Te vagy fiam Ézsaú? Felele: Én vagyok. Az, pedig monda: Hozd ide, hadd egyem az én fiam vadászatából, hogy megáldjon téged az én lelkem; és oda vivé, és evék; bort is vive néki és ivék. Akkor monda néki Izsák az ő atyja: Jer közelebb fiam, és csókolj meg engem. Oda méne azért, és megcsókolá őt: s megérezvén ruháinak szagát, megáldá őt, és monda: Lám az én fiamnak illatja olyan, mint a mezőnek illatja, a melyet megáldott az Úr."

(1Móz 27: 24-27)

Íme, minden kételyét elkergette Izsák. A mező és fia ruháinak illatát igen kedveli. Ennek megtapasztalása végleg elaltatta benne a kétely leghalványabb sugarát is. Most már, hogy evett is, ivott is: meghallgathatjuk az áldás szövegét.

"Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak néked, és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, a ki téged átkoz, és a ki téged áld, legyen áldott."

(1Móz 27: 28, 29)

Igen nagy horderejű áldás. Nem csupán egy elesett, bukott ember, földi ember jólétét célozzák e szavak. Hisz egyetlen testvére van, Izsák; mégis többes számban említi őket. Az Isten áldására utal itt; anyja fiai alatt viszont legfőbb anyját, a Teremtő feleségét, mennyei Asszonyszervezetének Személyét érti. Az Ő fiai emberek és angyalok egyaránt. Ők fognak meghajolni Jákób és az ő fiai (vagy későbbi inkarnációi) előtt lenn a földön és fenn a mennyben. Ez az áldás el fogja őt kísérni Armageddonon túl, egészen a Paradicsom újbóli benépesítéséig, sőt azon túl. De erről még későbbi könyvek bővebben szólnak. Mindazáltal az áldás természetesen ki fogja fejteni hatását Jákób akko-ri, földi életére is – majd meglátjuk.

"És lőn amint elvégezé Izsák Jákóbnak megáldását; és épen csakhogy kiment vala Jákób az ő atyjának Izsáknak színe elől; az ő bátyja Ézsaú is megjöve vadászásából. És készíte ő is ételt, s vivé az ő atyja elé, és mondá az ő atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az ő fia vadá-szatából, hogy áldjon meg engem a te lelked."

(1Móz 27: 30, 31)

És most jön a fekete leves. Mit sem sejtve megjön Ézsaú. Úgy látszik, neki egyértelműen természetes, hogy ő fogja kapni az elsőszülöttnek járó áldást. Hát ilyen feledékeny? Nem emlékszik, hogy azt már egyszer öccsének adta? Jóllehet, egy tál lencséért; de neki adta. Nem vette komolyan akkori tetteit? Akkor most fizetnie kell akkori felelőtlenségéért. Meg kell végre tanulnia, hogy az adott szó kötelez.

"És monda néki az ő atyja Izsák: Kicsoda vagy te? És monda: Én vagyok a te elsőszülött fiad Ézsaú. Izsáknak, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Becsapták. De miért? A jóslat! Az isteni terv! Akkor Izsák elrémüle igen nagy rémüléssel, és monda: Ki volt hát az, a ki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenből ettem, minekelőtte te megjöttél, és megáldottam őt, és áldott is lészen."

(1Móz 27: 32, 33)

Eszükbe jut mindkettőjüknek mindaz, ami emlékként ezzel kapcsolatban feltolul. Izsák csupán megrémül, mert nem vette komolyan már mostanában az Istene utasításait – talán már nem is volt Vele komoly kapcsolata. Ez a feladat már Rebekára hárult. Pedig ő itt szerette meg igazán a Teremtőt, hisz Lábán és az atyja (anyjáról nem is beszélve) soha nem volta Vele oly szoros kapcsolatban, mint régebben Izsák. Ézsaú viszont a jövőjét, anyagi biztonságát félti, s e miatt a következő módon viselkedik.

"Amint hallotta vala Ézsaú az ő atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám."

(1Móz 27: 34)

Ézsaú most sem tus az isteni tervről. Ő a feleségei igényeit hivatott minél magasabb szinten kielégíteni. Ehhez, pedig igen nagy szüksége lett volna a nagyobbik atyai részre, és az ehhez kapcsolódó atyai áldásra; amit az ő felfogása szerint nem az Isten, hanem az atyai vagyon támogat. Ézsaú hitetlen és ostoba. Ezért ordít.

"Ez, pedig monda: A te öcséd jöve el álnoksággal, és ő vevé el a te áldásodat. Az, pedig monda: Nem méltán hívják-é őt Jákóbnak? Mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsőszülöttségemet, most pedig áldásomat vevé el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?"

(1Móz 27: 35, 36)

A ravaszság hozzátartozik az isteni tulajdonságokhoz. Valójában maga Isten a legravaszabb személy. Tőle tanulhatjuk meg ennek a tulajdonságnak a helyes használatát is. Ahhoz, hogy a sok mocsokba süllyedő eszén túljárjunk, és ne engedjük magunkat az ő hálójukba: ravasznak kell lennünk, mint a kígyó. Azonban nem mindegy, hogy ezt a tulajdonságot mire használjuk. Ha a saját önző céljainkat támogatjuk vele, akkor mi is lesüllyedünk; ha azonban az isteni terv megvalósítását mozdítjuk előbbre: visszavezethet bennünket Istenhez.
Jákób itt az utóbbit alkalmazta. Neki esze ágában sem volt uralmat gyakorolni bátyja felett, vagy bántani őt. Az édesanyjának még úgy sem. Egyszerűen csak jól ismerték Izsák Istenét, az Ő tervét, és a saját szerepüket ebben a tervben. Így ők nyugodt lélekkel alkalmazták ezt a lehengerlő módszert – még ha ezzel Izsákban bánatot, és Ézsaúban haragot, háborúságot okoztak is. Nem az a fontos, hogy az isteni tervnek hátat fordítók mit éreznek a terv megvalósítóival szemben, hanem hogy Isten szolgái megmutassák: ők jobban szeretik Istent, mint saját családjukat. Jó esetben persze nem kell választani Isten és a családtagok között; de ha szeretteink a Terv ellen feszülnek, akkor nekünk meg kell tudnunk mutatni, mi a helyes irány: helyesen kell döntenünk az Isten mellet, még ha ez a Vele ellenszegülőknek fájdalmat is okoz. Ez persze nem jelenti azt, hogy megszűnünk sze-retni őket, akiket eddig is szívünkbe zártunk.

"Felele Izsák és monda Ézsaúnak: Ímé uraddá tettem őt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is, borral is őt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?"

(1Móz 27: 37)

Izsák megdöbben a történteken, de úrrá lesz érzelmein. Ismeri ő is az isteni tervet, de tudja azt is, hogy szíve Ézsaúhoz húz. Erős kettősség, feszültség honol a szívében. Óriási próba ez öreg napjaira. Félig az Isten – félig az ember beszél belőle, de az Isten mégis csak felülkerekedik benne.

"Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala."

(1Móz 27: 38)

Ézsaú nem ismeri atyja Istenét. Nem úgy gondolkodik, mint az Ő szolgája, hanem, mint a vágyaktól fűtött, bukott ember, akit az anyagi vágyak erősen a földhöz kötöztek. Hogy ezektől a földi dolgoktól (hatalom, életbiztonság, vagyon) megfosztotta az atyai áldás: kétségbeesik. Úgy érzi, földönfutó lesz. Könyörög atyjának valami kézzelfogható, használható életajándékért.

"Felele azért Izsák az ő atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és részed lesz az ég harmatjából onnan felűl. És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról."

(1Móz 27: 39, 40)

Ismét egy konkrét jövendölés hangzott el. Méghozzá olyan jövendölés, amely minden olyan emberi közösségre érvényes, amely a tökéletes isteni terv előkészítő munkálatait végzi; így természetesen napjainkra is. Az igát letörni természetesen csak akkor lehet, és van értelme, ha azzal visszaél az igafogó. Napjainkra ez már gyakorlatilag totális méretekben megvalósult. A föld világvallásai már olyan mértékben visszaéltek elsőbbségi jogukkal, és Istenhez fűződő viszonyukkal, hogy Isten eltaszította őket magától, és megengedte a népeknek, hogy az egyházak igáját törjék le a nyakukról. Később ezek oly mértékben fognak e vallások ellen fordulni, hogy meg is emésztik, el is égetik azokat. Ezért is van szükség arra, hogy olyan vallási, ideológiai mag maradjon, amelyre mindez nem hat rombolólag. Minden esetre a fönt idézett jóslat (prófécia) óriási távlatokat nyit az emberiség minden fajának a történelmében.

Ézsaú Jákób megölését tervezi

"Gyűlöli vala azért Ézsaú Jákóbot az áldásért, a melylyel megáldotta vala őt az ő atyja, és monda Ézsaú az ő szívében: Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és akkor megölöm az én öcsémet Jákóbot."

(1Móz 27: 41)

Ezzel a fajta gyűlölettel már találkoztunk a könyvünk elején. Úgy látszik, Ézsaú nem ismeri az esetet, sem annak következményeit. Érzelmeit az istenszeretet nem, de az atya iránti tisztelet visszatartja. Így csak annak halála után szándékozik cselekedni.
Rebeka és Jákób viszont ismerve a fent említett történetet Káinról és Ábelről: elejét veszik annak, hogy az ő családjukban is hasonló helyzet alakuljon ki.

"Mikor, pedig hírűl vivék Rebekának, az ő nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit, elkülde és magához hívatá az ő kisebbik fiát Jákóbot, és monda néki: Ímé Ézsaú a te bátyád azzal fenyeget, hogy megöl téged. Most azért fiam, hallgass az én szavamra, és kelj fel és fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba, és maradj nála egy kevés ideig, míg a te bátyád haragja elmúlik. Míg elfordul a te bátyád haragja te rólad, és elfelejtkezik arról, amit rajta elkövettél: akkor elküldök, és haza hozatlak téged: miért fosztatnám meg mindkettőtöktől egy napon?"

(1Móz 27: 42-45)

Rebeka tanult Ábel esetéből. Hogy elkerülje fiainak testvérháborúját, vagy szeretett fiának lemészárlását; bátyjához, Lábánhoz tanácsolja őt. Nem gondolkodik azon, hogy helyesen cselekedett-e. Tudja, hogy amit korábban tett: Istennek tetsző dolog volt. Ez az igazi hit. Azt is tudja azonban, hogy a helyes és helytelen vágyak összecsapásának szívszorongató következményei lesznek. A családját is meg kell védelmeznie. A belső békét helyre kell állítania. Ennek megfelelően rögtön és határozottan cselekszik is. Ettől csodálatos és kiváló asszony ő.
Tudjuk – vagy legalább is tudni fogjuk –, hogy az isteni hierarchia szerint működő családban a családfő tehetetlensége esetén az asszony vállát nyomják a család védelmét célzó kötelességek. Rebeka igen komolyan veszi ezt a felelősséget. Izsák tehetetlensége egyértelmű: már nem az isteni terv megvalósítását szorgalmazza; csupán vágyainak él. Látnivaló tehát, hogy igen elfáradt.

"Izsáknak, pedig monda Rebeka: Eluntam életemet a Khitteusok leá-nyai miatt. Ha Jákób a Khitteusok leányai közűl vesz feleséget, amilyenek ezek is, ez ország leányai közűl valók; minek nékem az élet?"

(1Móz 27: 46)

Ha ma ezt a mondatot egy számítógépbe írnánk be, és a benne lévő programokkal ütköztetnénk, azt mondanánk rá, hogy számítógépvírus. Így viszont csak azt mondjuk, hogy Rebeka bogarat ültetett a férje fülébe. Nem is akármilyen bogarat! Ha Izsák ezen a dolgon elgondolkozik (és miért ne gondolkozna el?), a dolgokat már ő maga fogja olyan irányba terelni, hogy azzal Isten tervét is támogathatja; s családját is megkímélheti a szükségtelen feszültségektől, valamint annak rossz szándékú következményeitől. Így Rebekának nem kell ura helyett utasítania a fiát a nagy változás megcselekvésére.